Prológus

Egy ősrégi történetem, aminek a bevezetője elé úgy érzem, muszáj írnom egy pár sort... nos, az a helyzet, hogy ez az utolsó fanfiction, amit elkezdek. Meg amit be is fejezek. Számomra sokat jelent ez a történet, mivel egy olyan korszakomhoz tartozik, ami már lezárult és akik ebbe beletartoztak, már nem az életem részei. Mondhatni úgy, hogy szublimáltak. Vagy éppen eltaszítottam őket magamtól, mert akkoriban ez volt a mániám: egy ideig jó volt társaságban, aztán utána már nem. 

S ezzel a történettel rájuk szeretnék emlékezni. Akik addig hittek bennem, majd ezt a hitüket én törtem össze.

Csoki.

Kedves Mindenki!

Amikor ezeket a szavakat fogjátok olvasni, én valószínűleg már egy gépen fogok ülni és éppen anyához megyek. Túlságosan is sok minden történt számomra, egyszerűen felfoghatatlan az a pörgés, amely körülvesz. Alig pár órával ezelőtt még boldog voltam, és egyben ideges, hiszen életemben először kellett bevallanom azt, hogy valakit komolyabban megcsaltam.

Nem volt benne semmilyen hátsó szándékom. Egyszerűen elmentem Zaynhez, mert muszáj volt valakivel beszélnem. Senki másban nem bíztam annyira, mint benne. Persze, Jennában is, de nekem egy fiú rálátása kellett ehhez a dologhoz: vajon mihez kezdjek Vele…

Nem tudom. Annyira fura mostanában. Nem érzem azt, hogy szeretne, nem érzek az égvilágon semmit, képtelenség nem észrevenni azt a furcsa csillogást a szemében. Nem úgy néz rám, mint régebben. Mintha a varázs, amely évekkel ezelőtt megvolt, tovaszállt volna.

De… olyan gyorsan történt minden. Csak azt vettem észre, hogy Zayn egyre közelebb ül hozzám, majd megfogja a kezeimet, s mire feleszméltem, már az ágyában feküdtem, ő pedig felettem volt. Emlékszem, még figyelmeztettem, hogy terhes vagyok, és ne igen húzzon újat Louval, de megcáfolta, majd teljesen elbódultam az illata miatt. Nem voltam önmagam.

És amikor hazamentem, összerezzentem egy hideg szellő miatt, akkor tisztult ki teljesen a fejem. Akkor szégyelltem el magamat a történtek miatt, holott tudtam, hogy Zayn csak kihasználta a gyenge állapotomat, és azt, hogy vágyom egy férfi érintése után. Mert amióta csak bejelentettem, hogy várandós vagyok, nem hajlandó hozzám érni, egy ujjal sem. Hiányzott az ölelése, hiányzott a csókja és hiányzott a bőrének finom érintése. Mindene hiányzott.

Nem aludtam aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem. Kísértettek az emlékek, nem bírtam megszabadulni tőlük… furán éreztem magamat. Hánykolódtam, s azon gondolkoztam, hogy vajon hol lehet Louis. Vajon éppen melyik nőt teperi le a hátam mögött…

Reggel felébredtem az éber álomból. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, miközben mégsem. Éreztem, hogy valami rossz fog történni… s a jóslatom be is teljesült. Minden teljesen elcsesződött abban a pillanatban, amikor bevallottam Neki. Akkor sem volt már teljesen tökéletes a kapcsolatunk, de én mindig készen álltam megbocsátani Neki. Még akkor is, ha tudtam, hogy én rontottam el mindent. Hogy azzal, hogy öngyilkosságot bizonygatok, és próbálom magamat mártírrá tenni, semmire nem megyek. Nem láncolhatom magamhoz.

Mert elvégre, minden szerelem véget ér egyszer… az Ő részéről már véget ért. Tudom. Láttam, ahogy Eleanorra néz, őszinte rajongással, és hiába bizonygatja, hogy engem szeret és semmi nem fűzi hozzá… Viszont az érzéseim megváltoztatatlanok. Jobb eltűnni az életéből, szótlanul, búcsú nélkül, mert lassan beletörődik, ha gyorsan nem is, és boldogan élhet vele… S a jelenlétem már csak egy puszta emlék számára, nem több.

Fáj, ha belegondolok. Tudom, hogy egy ribanc vagyok, tudom, hogy megérdemlem, de egyszerűen túlságosan is fáj, hogy így ér véget a kapcsolatunk. Ő akaratlanul is kimondta azokat a szavakat, amelyeknek már régen életbe kellett volna lépniük. Lehetetlen a kapcsolatunk, nem is kell erőltetni, talán jobb lenne egymás nélkül. Nem tudom. Mert a tudat, az a tudat, hogy elveszítettem, talán véglegesen, megmérgezi a mindennapjaimat. Képtelen vagyok mást szeretni annyira, mint Őt… talán a Kapocs. Túlságosan is kötődöm hozzá, és azokat a szálakat túlságosan is fájdalmas megszakítani köztem és közte.

Önző vagyok… egy végtelenségig önző és telhetetlen lány, miközben az csúszik ki a kezeim közül, amely az Életemet jelentette. S talán megkeseredett, savanyú lány. Egy olyan, aki meg se érdemli, hogy egy ilyen Csoda részese legyen. Talán ezért vették el tőlem, figyelmeztetésképp, de ez a fordulat immáron visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan… örökletes. Életem végéig itt lesz bennem ez a tüske.

Nem haragszom. Ugyan, miért? Miért tenném? Nincs rá okom, csupán én vagyok olyan törékeny, akár egy piciny üveglepke, amely bármely erősebb érintésre képes összetörni. S a szilánkok nem illeszkednek úgy, ahogy kellene… már nem a régi önmagamat kapom.

Sajnálom, hogy minden így ért véget. Tényleg. De azt hiszem, így a legjobb. Békében eltűnni az életetekből. Igaz, terhesen, de jobb most, mint soha…

Macy.