2014. április 5., szombat

Harmadik

Macy

Nem éreztem magamat túlságosan jól. A fejem lüktetett, szerencsére nem fájt, mivel a nővér hozott be nekem egy szem fájdalomcsillapítót, amely után úgy kaptam, mint a fuldokló az oxigénpalack után. Kiszüntette az éles fájdalmat, de ezzel egyetemben fáradtság, álmosság ereszkedett a szemeimre. Elaludtam, hiába szerettem volna éber maradni. Eleget aludtam már, de a gyógyszer mellékhatása győzedelmeskedett felettem, így nem is tudom mennyi idő után világosságra eszméltem.

Hányingerem volt, úgy csavarta meg a gyomromat valami, hogy azonnal kidobtam volna a taccsot, de hiába vártam a megváltó szabadulást, tovább kínzott. Nem bírtam moccanni a bordáim miatt, a begipszelt karom tehetetlenül hevert a puha, egyben rossz illatú paplanon. A fejem ólomsúlyú volt, így nem bírtam megemelni és pihentettem az ugyancsak puha és majdhogynem büdös párnán.

Inkább lehunytam a szemeimet, legközelebb csak akkor nyitottam ki azokat, mikor az ajtó nyitódott, s halkan csukódott. Először értetlenül bámultam a rám meredő srácra, de lassan és biztosan leesett, hogy kicsoda Ő: David.

A szívem automatikusan százas fokozatra kapcsolt, a gyomrom diónyi méretűre zsugorodott. Nem értettem a belsőm reakcióját, csak akkor világosodott meg előttem a helyzet, mikor belenéztem a csokoládé barna színű szemeibe, melyben halványsárgás pöttyök voltak, ezzel karamellaszínűvé téve az amúgy barna szemeit.

– A vámellenőr kinézetű nővér jól tud hazudni – jelentette ki. Úgy néztem rá, mint az aktív fogyókúrázó kétszázötven kilós birkózóra szokás. – Még hogy alszol… – forgatta meg a szemeit. Az ágyamhoz lépett, és leült a szélére. A székekre rá sem hederített. – Szia – mosolygott rám. – Hogy vagy?

– Pocsékul. – A hangom reszelősre sikeredett, így nem is ismertem rá magamra. De tekintettel arra, hogy az orvosok szerint részleges amnéziám van, amelyből ki lehet lábalni, nem is ismertem teljesen saját magamat. Nem tudom, mit csináltam eddig, nem tudom, hogy mi a helyzet a családommal és nem tudok semmit. Még minden tiszta négy éves koromig, az összes esésemre emlékszem, de onnan köd és homály. Illetve… Davidre emlékszem. A szemei még mindig ugyanazok, s ezt a szempárt bárhol és bármikor felismerem.

– Gondoltam – húzta el a száját. – Nagyon megrémültem, amint megtudtam, hogy kórházba kerültél. Jöttem volna hamarabb is, de az idióta haverok fent tartottak – forgatta meg a szemeit (hozzáteszem: gyönyörű szemeit), s óvatosan megszorította a kezemet. – Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte egy picit aggódóan. Azt hiszem.

– Ezt most úgy mondod, mintha direkt vágnálak át titeket – néztem rá hatalmas szemekkel. Meg kell vallanom, hogy ez a kérdése rosszul esett. Pontosan úgy hangzott, mintha nem hinne nekem, vagy bármi. S annál rosszabb nincsen, amikor valaki nem bízik benned… akaratlanul is kényelmetlenül érzed magad a bőrödben, majd visszapörgeted magadban a cselekményeket, amely miatt talán megingott az illető bizalma feléd.

– Nem, persze, hiszek neked, csak olyan hihetetlen! – vágta rá gyorsan.

Nem tudtam erre semmit se mondani, így lassan egy kínos csend állt be közénk, amelyet csak nehezen tudtam megtörni. Gőzöm nem volt, hogy mit mondjak, hogy újból beszélgessünk: – Szóval vámellenőr kinézetű nővér, mi? – kezdtem el ugratni.

– Ah, ne tudd meg, hogy mennyire! Totálisan brutális a nő. Először azt hitte, hogy valami szökevény beteg vagyok, úgy kapott el, s majdnem egy nagy adag nyugtatót szúrt a hátsómba, mikor sikerült kinyögnöm, hogy hozzád jöttem. Vagy öt percen keresztül kellett győzködnöm az igazamról, mire hajlandó volt elengedni. De akkor is úgy kísért ide, mint valami szökött fegyencet a cellájához. Azt hittem, ott helyben megyek falnak. Meg tudod, tipikusan az a csaj, akit könnyebb átugrani, mint megkerülni.

Hangosan felnevettem. Részletes leírás a javából.

– Legalább főnővér? – kérdeztem a könnyeimet törölgetve.

– Így legyen ötösöd a lottón! – kiáltott fel, mire az arcomra fagyott a vigyor. Ajjaj! Ebből már semmi jó nem fog kisülni…

Úgy látszott, hogy David minden erejével azon volt, hogy felvidítson engem, s hogy minél többet nevessek. Ezért mérhetetlenül hálás voltam neki, mert egy időre elfeledkeztem a sajgó végtagjaimról, és egyéb kínjaimról, s talán ez könnyíti is a gyógyulásomat. Pechemre a főnővér, aki tényleg úgy néz ki, mint egy vámos ellenőr, alig egy óra múlva kiráncigálta a kórtermemből, mondván, hogy pihennem kell.

Ez ellen hiába tiltakoztam, nem engedett, Davidet kőkeményen kipakolta, majd egy kedves mosolynak szánt vicsorítással megkérdezte, hogy van-e valami panaszom. Igyekeztem a legnagyobb meggyőződéssel azt válaszolni, hogy nincs, de nem hitt nekem, és egy lórúgás erősségű nyugtatót nyomott bele az infúziómba, amelynek hála ismét mély álomba merültem.




Harry dühösen vágott át az egész csapat rajongón, akik addigra teljesen átfagytak, de amint megpillantották kedvencüket, aktivizálták magukat és igyekeztek rávetni magukat a göndör hajú srácra. Bíztak a fiú jó szívében, és abban, hogy megszánja őket néhány autogrammal, de csalódniuk kellett: az énekes még csak tudomást sem vett az ordibálásról, amely a megjelenését jutalmazta. Minden szó nélkül faképnél hagyta őket, s az ellenkező irányba indult el.

Nem baj, a kerülő út úgyis hosszabb, nyugodtan tudok gondolkozni – gondolta magában a srác.

A biztonság kedvéért a válla felett hátranézett, hogy követik-e esetleg, de szerencséjére a fanok még pontosan azt a sokkot heverték ki, hogy csak úgy szó nélkül le lettek koptatva. Biztos, meglesz ennek is a nem hivatalos története, egyenesen a média tollából, de akkor nem érdekelte. Megvannak azok az emberek, akik pontosan ahhoz értenek, hogy az efféle rosszmájú pletykákat eltusolják, illetve lereagálják. Hát, most teljesítsék a munkájukat.

A következő kereszteződésnél letért balra, a tudatalattija folyamatosan a veszedelmes Directionereket kereste, de úgy látszik, az összes a szálloda előtt gyűlt össze, vagy éppenséggel már nem fáradt, és otthon van. Őszintén szólva, nem bánta, mert így lassan ki tudta üríteni az agyának azon zugát, amely a legjobban idegesítette a fiút. Gyűlölte a fejében sipítozó hangot, miszerint ezt ne csinálja, azt ne csinálja, holott neki elég volt azt elviselni, hogy Paul pontosan úgy atyáskodik felettük, mintha ő pontosan tudná, mégis mit élnek meg, amikor már normálisan el sem tudnak menni valahova, mert az ostoba fotósok minden sarkon ott vannak és lekapják őket. Tudta ugyan, hogy ez ezzel jár, de mindenkinek elérkezik egy olyan pont a sztár életében, amikor torkig van azzal, hogy már egy szabad nyugta sem lehet.

Úgy látszik azonban, hogy ezen a hideg februári estén még a papparazziknak sincs kedve megfagyni, így otthon melegednek.

Harry nem figyelt arra, hogy merre megy, csak hagyta, hogy a lába vigye oda, ahová a tudatalattija szeretné. S amikor feleszmélt, a kórház előtt állt meg, ahová Macyt szállították… a fiú egy kicsit se döbbent meg, egy ideig csak nézte az ajtót, majd egy nagy sóhajjal rávette magát, hogy tovább menjen… de mégsem. Megtorpant, visszatolatott, majd nagyobb határozottsággal ment be a hatalmas épületbe, mint ahogy az előbb akart innen elmenni.

Többen is utána kiáltottak, de a füle számára ezek a hangok eltompultak, és egészen addig nem állt meg, míg annak az osztálynak az információs pultjára támaszkodik két kézzel, ahol Macy fekszik, illetve alszik, ugyanis a főnővér alig tíz perce nyomta belé a nagy adag nyugtatót.

Harry mázlijára nem a hústorony nővér állt a pult mögött, hanem a helyettese, akibe azért jóval több érzelem szorult, ráadásul még akadálypályának se lehet használni, de a szigorúságuk pontosan ugyanolyan mértékű volt.

– Uram, a látogatási idő már régen lejárt. Nem mehet be a kisasszonyhoz! – mondta kemény hangon az asszony.

– Tudja ön, hogy ki vagyok? – Harold ritkán használta ki a hírnevét, de ez egy olyan eset volt, amikor nem volt más választása. De a nőnél nem ért célba ezen próbálkozása.

– Harry Styles, de ez nem változtat a látogatási időn. Legyen szíves holnap visszajönni! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

A fiú lemondóan sóhajtott fel, ellökte magát a pulttól, majd bánatosan, lassan indult meg a lépcső felé, amikor ismét megütötte a nő hangja a srác fülét:

– Azért öt percre bemehet! Ne várjon nagy csodákat, Miss Alflatt ki van ütve, de ha önt az nyugtatja meg, hogy láthatja, akkor nyugodtan – mondta a nővér egy cseppet megenyhült arccal.

Styles azonnal kapott az alkalmon, nagyon, tényleg nagyon gyorsan megköszönte a nőnek, és valósággal berobogott a kórterembe. Közben pedig alig bírta elnyomni az önelégült mosolyát: még hogy nem tud színészkedni…



Jenna
– Mi az, hogy nyoma veszett Harrynek? – kérdeztem felháborodott hangon. – Mi az, hogy Paul azt kérte, hogy vesszen a fenébe a régi One Direction, és legyen helyette egy felfújt hólyag One Direction? MI EZ A NAGY KAVARODÁS? – Az utolsó mondatot szinte üvöltöttem.

– Hé, nyugi! – intett le Liam, mintha az lenne a világ legtermészetesebb kérdése, hogy az egyik percről a másikra megváltozzon. Hogy emiatt a rajongók elvesztését tegyék kockára, csakis azért, hogy az amerikaiak csak úgy leolvadjanak a lábukról, mint a jégkrém a pálcikáról negyvenöt fokban. – Meg tudjuk oldani, csak ehhez idő kell…

– És mégis hogy? Egyszer így, egyszer úgy? Már ne is haragudj, de az a helyzet, hogy a sztárok egy idő után teljesen beleszoknak a ’felvannyalvaahajamtehénnyállalésimádnakezérthagyomap*csábaarégiénemmaradez’ szerepükbe. Komolyan, ezt akarjátok? – vontam fel a szemöldökömet.

A négy fiú összenézett, majd szinkronban rázták meg a fejüket.

– Akkor most kell tenni valamit! Még ha Macy nélkül is – jelentettem ki, majd belegondoltam: nagyon nehéz lesz nélküle véghez vinni. Az is lehet, hogy nem sikerül. Végleg megváltoznak, s hatalmas erő kell ahhoz, hogy visszaszokjanak abba az életformába, amit előzőleg éltek… s talán a régi Macy is kevés lesz oda.

2014. április 2., szerda

Második

Itt a következő!:)

Jenna


Általában nehezen mutatom ki az érzelmeimet, legalábbis megpróbálom elrejteni mások elől, hogy azt majd ne tudják felhasználni ellenem fegyverként. Ugyan, melyikünk örülne annak, hogyha a másik ember a gyengeségedet használná ki, hogy legyőzzön? Rájön, hogy mivel lehet kiborítani, az életed melyik részétől kell megfosztani, hogy teljesen összeomolj lelkileg. S ezt egyikünk se akarja.

Én is ilyen vagyok. Még ha nehezemre esik is, elrejtem ezeket a dolgokat, hogy a többi ember ne tudjon bántani, de most… határozottan kiborultam. Nem akartam rátámadni az orvosokra, a nővérekre, nem akartam ordítani velük, így nem is tettem. Hanem a legközelebbi látogatóra zúdítottam a dühöm: Eleanorra.

Alaphelyzetben is ki voltam rá akadva, hiszen a legjobb barátnőm részben miatta fekszik kórházban, és tulajdonképpen arra sem emlékszik, hogy az elmúlt pár évben mit tett, de az, hogy egy félénk mosollyal jelent meg a folyosó végén, kiverte nálam a képzeletben lévő biztosítékot. Meg se vártam, hogy közelebb lépjen, vagy akármi, egyszerűen felálltam a földről, mivel eddig ott ültem, szakszerűen lesepertem a szoknyám hátsó részét, majd figyelembe se véve a köszönését, ordítani kezdtem vele:

– Mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy vigyorogva idemered tolni a képedet?! – Szólásra nyitotta a száját, de egy fejrázással összekötött intéssel elhallgatattam. – Ne is mondj semmit, tudom, hogy egy ötoldalas elnézést kérő szöveggel jöttél ide, mert ugye nem elég vastag a bőr az arcodon, de tudd meg, hogy nem mehetsz be hozzá, azok után, amiket átélt! Csak szeretnél vele beszélni! Mert ugye ti állítólagos nagy „barátnők” vagytok, de tudd meg, hogy szerintem látni sem akar, miután vissza fog jönni az emlékezete! – Bagolyszemeket meresztett rám, én azonban egy percre se álltam le az ordítással. A szemem sarkából láttam, hogy egy nővér habozik, hogy idejöjjön-e vagy sem, de úgy döntött, hogy inkább marad a helyén. – Igen, amnéziás lett, mi van, még nem hallottad a fogalmát? Nem emlékszik rád, nem emlékszik rám, nem emlékszik a One Directionre, és nem emlékszik az égvilágon senkire! – kiabáltam, miközben hevesen csapkodtam a kezeimmel.

– De nem csak én tehetek róla – szólalt meg idegesítően halk hangon. Kérdően felvontam a szemöldökömet. – Ő is ugyanúgy tehet erről az egészről, én csupán szeretem Louis-t. Nem tehetek arról, hogy Lou már nem őt szereti, illetve sose szerette, csak amolyan pótlék volt, míg én rájöttem, hogy nekem ő az igazi – mondta egy halvány mosollyal.

– Ó, igazán kedves vagy, hogy tulajdonképpen szemtelenül beletolod a képembe, hogy Louis csak kihasználta, és tulajdonképpen egy idegi ronccsá tette őt! Mit ne mondjak, szemtelenül kedves vagy, legszívesebben megitatnám veled azt a keserű teát, amit Macy kortyolgatott hónapokon át! Most mit mondjak? Tapsoljalak meg, hogy tönkretetted, és még van elég bőr az arcodon, hogy az egészet rá kend?! – léptem hozzá közelebb. A jobb tenyerem már viszketett egy kiadós pofonért. – Vagy éppen már csak azért vagy ilyen szemtelen, mert bekaptad te is a legyet? – jegyeztem meg egy nagy mosollyal.

Eleanor arca másodpercek alatt torzult el. A szemei összeszűkültek, a vonásai megkeményedtek és úgy nézett rám, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy itt a világvége, ideje elbúcsúzni mindentől. Az az igazság, hogy tulajdonképpen még élveztem is azt, hogy egy röpke pillanat alatt képes voltam felidegesíteni.

Egy percet sem habozva emelte fel a kezét, és „felpofozott”. A tenyere gyengén ért az arcomhoz, egyáltalán nem éreztem azt az erőt, aminek kellett volna jönnie. Tulajdonképpen olyan volt, mintha egy légy (tyű, de vicces vagyok ma) piszkálgatta volna a bőrömet.

– Járj bokszmérkőzésre, ez semmi volt – mondtam kárörvendve. Eleanornak elkerekedtek a szemei, de ezt már nem is lehetett látni sokáig, mert a következő pillanatban rám vetette magát és ott kezdett el karmolni és tépni, ahol csak ért.

Nem hagytam magamat, legurítottam magamról, majd felpattantam és úgy néztem végig azt, ahogy az előbb bámészkodó nővér hozzánk rohan, felhúzza a lányt a padlóról és kifelé kezdi vonszolni, közben pedig erősen korholja a viselkedéséért. Majd a végén jött a szokásos mondat: „Ez egy kórház, nem társasági ház.”

Mondjuk, a magam lecseszését is megkaptam, de különösképp nem érdekelt, már csak akkor figyeltem oda a mondandójára, mikor felajánlotta, hogy lekezeli a karmolásokat az arcomon.

Egy rendelőszobába vezetett be, leültetett az egyik székre, babrált egy cseppet a szekrényeknél, majd egy darab gézzel és színes alkohollal jött vissza. Cseppentett egy kicsit a gézdarabra, majd kenegetni kezdte vele a karmolásokat. Automatikusan felszisszentem, mert iszonyatosan csípett, még azután is, hogy a kezelés abbamaradt. Felajánlotta, hogy be is kötözi nekem, de elutasítottam, mert a sebek szabad levegőn jobban gyógyulnak, ez tény. Meg akkor se olyan nagy sebesülés, még ha harcban is szereztem.

Megköszöntem a nőnek, majd visszamentem oda, ahol az előbb ültem, és vártam az újabb hírekre. Remélhetőleg jobb hírekre.







Louis egy nagy zsákszerű törlőkendőt szorított a szeméhez, amelynek a belsejében zacskós jég volt. Harry nem igazán kímélte, mert az első ütése rögtön szembe talált, s addig nem adta fel a verekedést, míg nem Liam le nem választotta a feldühödött göndör hajú fiút az alatta tehetetlenül fekvő, jobb szóval mondva vergődő Louról.

Harry ezek után el is viharzott a szállodából, a kint fagyoskodó rajongók és fotósok örömére, de a srácot nem éppen a passzban kapták ki, amikor csak úgy kedvünkre lehet rajta csüngeni. Figyelemre se méltatva a több száz ember kiáltását, elmenekült onnan, hogy egyedül lehessen a gondolataival.

A három fiú a konyhában ücsörgött. Niall nagyban vacsorázott, Liam Louis jégpakolását figyelte árgus szemekkel, míg Louis azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen mivel is érdemelte ki ezeket a horgokat. Majd eszébe jutott Macy, s az arca rezdülésének hála pokoli fájdalmai lettek. Elfojtott egy kiáltást, majd nemes egyszerűséggel kinyúlt az étkező asztalon, amely pontosan a helyiség közepén volt.

A meghittséget, amelyhez nagyban hozzájárult Niall elképesztően hangos csámcsogása, Zayn zavarta meg. A fekete hajú fiú kivágta a konyhaajtót, mire az ülő három fiú közül kettő összerezzent, Lou továbbra is mozdulatlanul feküdt az asztalon.

–Mi van itt emberek? Mi ez a nyomottság? – érdeklődött Zayn vidáman, s levágta magát Liam mellé.

– Harry bemosott Louis-nak. Szerinted ünnepelnünk kéne? – kérdezte Liam enyhe iróniával a hangjában.

Zayn arcáról e hír hallatára se olvadt le a jókedv. Úgy látszik, valami olyasmi történt vele, amely teljesen feldobta, s ezt a hangulatot semmilyen rossz hír nem tudja csorbítani.

– Nem kéne, de azért egy kicsit vidámabban emberek! – Úgy tett, mintha felemelne valamit a két kezével. – Paul jön megbeszélésre, nehogy ilyen szívem szottya kedvetekben találjon már rátok! – tárta szét a karját értetlenül.

Paul neve olyan volt, mint a varázsszó. Egy-kettőre rend lett a szobában, mindenki boldog lett és még a jégpakolás is eltűnt valahova. Mint utólag kiderült, Louis Niall fejére tette, hátha nem lesz annyira feltűnő, de Liam még egy utolsó simítás keretében levette a szőke srác fejéről és behajította a fagyasztóba.

A három fiú katonásan húzta ki magát, míg Niall továbbra is békésen evett, mikor Paul, a tour manager, lépett be a konyhába. Végigjáratta a tekintetét a négy fiún, majd megszólalt:

– Hova lett Harry? – vonta fel a szemöldökét.

– Jótékonysági, akarom mondani, fejtisztító séta – válaszolt rögtön Liam.

Paul bólintott, majd következett a második, egyben legkínosabb kérdése:

– Louis, veled meg mi történt? Akkora monokli van a szemed alatt, hogy még azt hetven tonna alapozó sem tudja eltüntetni!

– Tudod, hogy milyen Louis – kezdett el mutogatni Zayn. – Kicsit balfasz, kicsit faszfej, és tudod, ebből a keverékből semmi jó nem jön ki. Egy nyitva hagyott szekrényajtó szívesen emlékezteti erre, igaz? – Liam háta mögött Louis felé nyúlt és pajkosan meglökte. Ámde az imént emlegetett fiú visszalökte Zaynt.

A fekete hajú srác vállat vont, majd a farmerzsebéhez kapott és előhalászott egy doboz cigit. Kivett belőle egy szálat, meggyújtotta, majd a szájához emelte, hogy szívjon belőle egy slukkot. Liam unottan forgatta meg a szemeit.

– Mi lenne, ha nem most kezdenél el füstölni? – kérdezte Paul egy cseppet ideges hangon. – Nagyon fontos megbeszélnivalónk van.

Zayn úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Paul a plafonra szegezte a szemeit, majd megkerülte a még mindig vacsorázó Niallt, Zayn háta mögé állt, majd egy nagy lendülettel hátba verte Zaynt, akinek a cigije kirepült a szájából, s egyenesen Niall kajájának közepébe repült. Nos, a szőke srácnak onnantól kezdve nem volt túl szimpatikus az étel, így kissé undorodva tolta el magától, ami azért nagy szó.

– ELÉG LEGYEN! – kiáltotta Paul. – Most mindenki idefigyel, és végighallgatja azt, amit mondok, még ha Harry nincs is itt! Nem viselkedhettek így tovább! Nincs több züllés, semmi! Mindenki normálisan fog viselkedni, mert ha nem tudnátok, egy egész tinilány hadseregre van hatással a viselkedésetek! Zayn miatt több ezer lány kezdett el cigizni, s az anyjának mondja azt, hogy persze Zayn Malik csinálja ezt, ő az egyik idolom, és nem adja fel! És ez csak egy példa volt! Nem csinálhatjátok ezt! Nem lehet poénkodni, nem lehet semmi olyat csinálni, amivel csak a bajt hozzátok magatokra, és több millió tinire!

– Szóval… – gondolkozott el Liam. – Azt mondod, hogy adjuk fel önmagunkat, és legyünk olyanok, amilyenek nem vagyunk? – nézett egyenesen Paul szemeibe.

– Pontosan.

2014. március 31., hétfő

Első

Tudjátok, ennek a történetnek az a szépsége, hogy sablonos fordulatokon alapul, legalábbis véleményem szerint, mégis egyedinek akarom megírni. Nos, meglátjuk, mi lesz ebből.:D
Köszönöm szépen a prológushoz érkezett kommenteket! Az oldalsávba kitettem a rendszeres olvasók modult, aki úgy gondolja, feliratkozhat.:) Nem kényszer tárgya, csupán gondoltam, biztosítom ezt a lehetőséget is, ha valaki netalántán élni szeretne ezzel. :)
Jó olvasást!

Részlet az egyik zenei csatorna tudósításából:


„ – Üdvözlöm a kedves nézőket az esti „News of stars” műsorunkban. Mivel ez egy rendkívüli műsor a tinédzserek számára, ezért most is kihagyjuk az időjárás jelentést, és az egyéb unalmas híreket.

Nos, mint tudjuk, a One Direction ma is nagy népszerűségnek örvend, turnéztak már Amerikában, illetve számos európai országot jártak már be. Illetve kihagyhatatlan volt Ázsia, s alig öt hónappal ezelőtt nyaraltak, avagy tavaszoltak Ausztráliában.

A mai adásunkban viszont olyan hírt kell közölnöm, amelynek lehet, hogy némelyik elvetemült Directioner örül, mások pedig elszomorodnak. Nemrég jutott el hozzánk a hír, hogy a tour manager, Paul Higgins, helyettese, Macy Alflatt súlyosan megsérült. A lány két komolyabb ütést kapott, egyet először a tarkójára, a másodikat pedig közvetlenül a homlokára kapta, illetve utána alaposan megrugdosták, majd a lány testét egy bokorba rejtették el. Macyre a legjobb barátnője, Jenna Martinez talált rá.

Macy Alflatt állapota válságos, egyesek azt is híresztelik, hogy elvetélt. Továbbá az is feltehető, hogy a lány amnéziás lett, így nem fog emlékezni semmire. Egy biztos: így a fiúk nagy bajban vannak, főleg Louis Tomlinsonnak adhat nagy okot az elkeseredésre, hiszen egy ideje már bensőségesebb viszonyt ápolnak egymással.

Riporterünk próbálta valamelyik rokont, ismerőst kifaggatni a lány állapotáról, de arra nem voltak hajlandóak. Avagy továbbá több szemtanúja volt annak, hogy az öt fiú lélekszakadva rohan be a kórházba, egyedül Louis arcán nem lehetett látni semmilyen érzelmet.

Reméljük, hogy Macy hamarosan rendbe jön, és ugyanolyan erőbedobással tud majd dolgozni.

ROBBIE WILLIAMS ÚJRA A PORONDON! …”


Louis Tomlinson nem éppen az a fajta fiú volt, akit könnyen lehetett sokkolni. Tulajdonképpen valahogy mindig számított a legrosszabbra, még ha nem is vallotta be önmagának. Ez a tudósítás azonban igencsak ledöbbentette, majd haragra gerjesztette a fiút.

Nem bírta tovább hallgatni a fiatal lány elképesztően nyávogós hangját, egyszerűen felpattant és kinyomta a televíziót, pontosan az újabb főcímnél, amely Robbie Williams hihetetlen visszatérését ecsetelte. Attól tartott igazából, hogy valami újabb hír robban be a műsorba, amely aztán képes mindent tönkretenni.

– Ez nem lehet igaz! – tombolt, miközben a szemeit végigjáratta a három ülő fiún. Egyedül Zayn nem volt közöttük, ismeretlen okok miatt. – Mi az, hogy nem volt semmi érzelem az arcomon? Miért, az jobb lett volna, hogy ötszáz zsebkendővel eltakarom a fejem, hogy ne lássák meg a bőgés nyomait? – üvöltötte a tévének, amely igaz, kikapcsolva volt, és a műsorvezető se hallhatta ezt, de megkönnyebbülve érezte magát, mert kiadta a benne lázongó feszültséget.

– Azért egy kis szomorúság rád fért volna… – jegyezte meg halkan Harry. Felvont szemöldökkel nézte eddig a kirobbanó barátját, tulajdonképpen nem is hitt a fülének. Az éppen tévében csirimpoló lánynak túlságosan is igaza volt: mind a négyükön látszott a szomorúság, kétségbeesés valamilyen halvány jele legalább, míg Louis csak fapofával ment be, mintha legalábbis egy sárgadinnye haldokolna, nem a barátnője.

Louis háta megmerevedett, majd úgy fordult meg, mint a lassított felvétel. A vonásai megkeményedtek, ahogy a szemei is hidegséget árasztottak, s lassan szűkültek össze azok.

– Mondd csak, kibírnád, ha életedben egyszer nem szólsz bele valamibe? – kérdezte Louis fojtott hangon.

Harry úgy tett, mintha meglepődött volna a kérdésen, holott magában igazán tudta, hogy ez lesz a válasza. Mondjuk, Louis is leszűrhette ezt, mivel mindketten tudták, hogy a göndör srác igencsak rossz színész, így nem is sokat teketóriázott, felemelkedett a kanapéról, s úgy nézett szembe a legjobb barátjával.

– Már bocsánat, de engem igazán lelombozna még az a tény is, hogy a szomszéd kutyája kinyiffant. Elvégre, hiányozna, hogy reggel nem ugat meg senki, vagy éppen nem néz engem vacsorának többé! – Miközben beszélt, hevesen az ablak felé mutogatott. Szerencsére, a sötétítőt behúzták, így a kint várakozó riporterek tömkelegei nem láthatták, hogy a két fiú összeveszni készül.

– Marha jó példa, mit ne mondjak! Az meg a másik, hogy te nem szereted a kutyákat, ahogy én se szerettem igazából Macyt! – vágta rá ingerülten, majd ahogy eljutott a tudatáig az, hogy mit mondott, a szájára csapott.

Niall, Liam és Harry ledöbbenve meredtek rá, csend szállt le rájuk, amelyet csak Niall hangja űzött el jó néhány perc múlva:

– Ne haragudj, Lou, de egy faszfej vagy – rázta meg a fejét hitetlenül.

– Mi? Hogy én? – bökött a saját mellkasára Louis. – Már ne is haragudj, de…

– Igen, Louis, az vagy – vágott közbe Harry. – Több hétig, hónapig áltattál egy lányt, hogy igazán szereted, miközben nagyon is jól tudjuk, hogy végig Eleanort dugtad. Csak éppenséggel, ha Macy éppen egy Caroline Flack féle nő lett volna, akkor talán nem is lennénk ennyire kiakadva, de mint tudjuk, meg se érdemelte, főleg úgy, hogy a nap ötvenkét órájában azon dolgozott, hogy nekünk a lehető legjobb legyen, és nem mellesleg a főnökünk is!

Lou egy ideig csak tátogni tudott, hang nemigen hagyta el a torkát, de ha mégis, akkor csak a levegő áramlott fel a torkából, s a jelenséget sziszegő hangok bizonyították. Csak azután tudott megszólalni, miután megemberelte magát, s eldöntötte, hogy ilyen könnyen nem hagyja veszni ezt a csatát.

– Oh, Harry, mintha te jobb lennél… – forgatta meg a szemeit Louis egy ellenszenvesnek mondható mosoly kíséretében.

Harry ökölbe szorította a kezeit, megremegett egész testében, olyannyira koncentrált, hogy ne hozzon bajt az egész csapat fejére. Ámde késő volt, mert annyira ellepte a harag piros köde az agyát, hogy nem tudott magán úrrá lenni.

– Harry! – kiáltotta Liam, amint felismerte a veszélyt, de ez már nem segített. Az imént említett Louis elé ugrott és teljes erejéből mosott be neki.





Jenna

Aggódtam Macy miatt. Nem tudtam, hogy mi lelte, amikor eltűnt szó nélkül a közös házunkból, ezért is vettem a kabátomat és indultam utána. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy bokor aljában találom meg, a feje alatt egy nagy tócsa vér lesz és teljesen élettelen. Képtelenség kiűzni az emlékezetemből azt a látványt: petyhüdten hever, az arca egyre inkább sápadtabb lesz a vérveszteség miatt, ajkai fokozatosan kékülnek el. Ugyanakkor a szemhéjai finom barna színűek maradnak, de a pulzusa folyamatosan gyengül az ujjaim alatt.

A mentősök több percig próbálták újraéleszteni, sikertelenül, hiába beszéltek hozzá, nem reagált. Hallottam, olyasmit suttogtak, hogy talán nem is akar visszajönni, de ezt megcáfolva a következő percben újból vert a szíve. S ekkor kezdődött el a diagnózis felállítása: a bal karja eltörött, a válla kificamodott, az ütések a tarkóján és a homlokán súlyosak, amnézia feltehető és elvesztette a kisbabáját…

Nyilvánosan tomboltam, ordítani kezdtem, végül csak arra eszméltem, hogy egy kórházi folyosó padlóján ülök, s homályosan látok. A mentősök benyugtatóztak nagy valószínűséggel, de olyan volt, mintha mindvégig ébren lettem volna. Igaz, nem voltam önmagamnál, de akkor is minden porcikám Macyért remegett.

Az orvos alig fél órával ezelőtt hívott be Macyhez. Nyugtatóan beszélt a barátnőmhöz, akin látszott, hogy fáradt, de ennek ellenére kíváncsian hallgatta az orvos beszédét. Majd feltette neki a kérdést: ismer-e engem valahonnan. S akkor éreztem magamon az elképesztően élénk kék tekintetét, ahogy végigmér tetőtől talpig, s ott ül rajta a buzgó érdeklődés, majd az ajkainak a sarkai fokozatosan görbültek le.

– Nem – hangzott a tömör felelet. Az orvosnak ennyi kellett, már kitolt a kórteremből. De nekem ennyi bőven elég volt:

Nem emlékszik rám… Amnéziás lett.

2014. március 30., vasárnap

Prológus

Egy ősrégi történetem, aminek a bevezetője elé úgy érzem, muszáj írnom egy pár sort... nos, az a helyzet, hogy ez az utolsó fanfiction, amit elkezdek. Meg amit be is fejezek. Számomra sokat jelent ez a történet, mivel egy olyan korszakomhoz tartozik, ami már lezárult és akik ebbe beletartoztak, már nem az életem részei. Mondhatni úgy, hogy szublimáltak. Vagy éppen eltaszítottam őket magamtól, mert akkoriban ez volt a mániám: egy ideig jó volt társaságban, aztán utána már nem. 
S ezzel a történettel rájuk szeretnék emlékezni. Akik addig hittek bennem, majd ezt a hitüket én törtem össze.
Csoki.



Kedves Mindenki!

Amikor ezeket a szavakat fogjátok olvasni, én valószínűleg már egy gépen fogok ülni és éppen anyához megyek. Túlságosan is sok minden történt számomra, egyszerűen felfoghatatlan az a pörgés, amely körülvesz. Alig pár órával ezelőtt még boldog voltam, és egyben ideges, hiszen életemben először kellett bevallanom azt, hogy valakit komolyabban megcsaltam.

Nem volt benne semmilyen hátsó szándékom. Egyszerűen elmentem Zaynhez, mert muszáj volt valakivel beszélnem. Senki másban nem bíztam annyira, mint benne. Persze, Jennában is, de nekem egy fiú rálátása kellett ehhez a dologhoz: vajon mihez kezdjek Vele…

Nem tudom. Annyira fura mostanában. Nem érzem azt, hogy szeretne, nem érzek az égvilágon semmit, képtelenség nem észrevenni azt a furcsa csillogást a szemében. Nem úgy néz rám, mint régebben. Mintha a varázs, amely évekkel ezelőtt megvolt, tovaszállt volna.

De… olyan gyorsan történt minden. Csak azt vettem észre, hogy Zayn egyre közelebb ül hozzám, majd megfogja a kezeimet, s mire feleszméltem, már az ágyában feküdtem, ő pedig felettem volt. Emlékszem, még figyelmeztettem, hogy terhes vagyok, és ne igen húzzon újat Louval, de megcáfolta, majd teljesen elbódultam az illata miatt. Nem voltam önmagam.

És amikor hazamentem, összerezzentem egy hideg szellő miatt, akkor tisztult ki teljesen a fejem. Akkor szégyelltem el magamat a történtek miatt, holott tudtam, hogy Zayn csak kihasználta a gyenge állapotomat, és azt, hogy vágyom egy férfi érintése után. Mert amióta csak bejelentettem, hogy várandós vagyok, nem hajlandó hozzám érni, egy ujjal sem. Hiányzott az ölelése, hiányzott a csókja és hiányzott a bőrének finom érintése. Mindene hiányzott.

Nem aludtam aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem. Kísértettek az emlékek, nem bírtam megszabadulni tőlük… furán éreztem magamat. Hánykolódtam, s azon gondolkoztam, hogy vajon hol lehet Louis. Vajon éppen melyik nőt teperi le a hátam mögött…

Reggel felébredtem az éber álomból. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, miközben mégsem. Éreztem, hogy valami rossz fog történni… s a jóslatom be is teljesült. Minden teljesen elcsesződött abban a pillanatban, amikor bevallottam Neki. Akkor sem volt már teljesen tökéletes a kapcsolatunk, de én mindig készen álltam megbocsátani Neki. Még akkor is, ha tudtam, hogy én rontottam el mindent. Hogy azzal, hogy öngyilkosságot bizonygatok, és próbálom magamat mártírrá tenni, semmire nem megyek. Nem láncolhatom magamhoz.

Mert elvégre, minden szerelem véget ér egyszer… az Ő részéről már véget ért. Tudom. Láttam, ahogy Eleanorra néz, őszinte rajongással, és hiába bizonygatja, hogy engem szeret és semmi nem fűzi hozzá… Viszont az érzéseim megváltoztatatlanok. Jobb eltűnni az életéből, szótlanul, búcsú nélkül, mert lassan beletörődik, ha gyorsan nem is, és boldogan élhet vele… S a jelenlétem már csak egy puszta emlék számára, nem több.

Fáj, ha belegondolok. Tudom, hogy egy ribanc vagyok, tudom, hogy megérdemlem, de egyszerűen túlságosan is fáj, hogy így ér véget a kapcsolatunk. Ő akaratlanul is kimondta azokat a szavakat, amelyeknek már régen életbe kellett volna lépniük. Lehetetlen a kapcsolatunk, nem is kell erőltetni, talán jobb lenne egymás nélkül. Nem tudom. Mert a tudat, az a tudat, hogy elveszítettem, talán véglegesen, megmérgezi a mindennapjaimat. Képtelen vagyok mást szeretni annyira, mint Őt… talán a Kapocs. Túlságosan is kötődöm hozzá, és azokat a szálakat túlságosan is fájdalmas megszakítani köztem és közte.

Önző vagyok… egy végtelenségig önző és telhetetlen lány, miközben az csúszik ki a kezeim közül, amely az Életemet jelentette. S talán megkeseredett, savanyú lány. Egy olyan, aki meg se érdemli, hogy egy ilyen Csoda részese legyen. Talán ezért vették el tőlem, figyelmeztetésképp, de ez a fordulat immáron visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan… örökletes. Életem végéig itt lesz bennem ez a tüske.

Nem haragszom. Ugyan, miért? Miért tenném? Nincs rá okom, csupán én vagyok olyan törékeny, akár egy piciny üveglepke, amely bármely erősebb érintésre képes összetörni. S a szilánkok nem illeszkednek úgy, ahogy kellene… már nem a régi önmagamat kapom.

Sajnálom, hogy minden így ért véget. Tényleg. De azt hiszem, így a legjobb. Békében eltűnni az életetekből. Igaz, terhesen, de jobb most, mint soha…

Macy.