Első

Tudjátok, ennek a történetnek az a szépsége, hogy sablonos fordulatokon alapul, legalábbis véleményem szerint, mégis egyedinek akarom megírni. Nos, meglátjuk, mi lesz ebből.:D

Köszönöm szépen a prológushoz érkezett kommenteket! Az oldalsávba kitettem a rendszeres olvasók modult, aki úgy gondolja, feliratkozhat.:) Nem kényszer tárgya, csupán gondoltam, biztosítom ezt a lehetőséget is, ha valaki netalántán élni szeretne ezzel. :)

Jó olvasást!

Részlet az egyik zenei csatorna tudósításából:

„ – Üdvözlöm a kedves nézőket az esti „News of stars” műsorunkban. Mivel ez egy rendkívüli műsor a tinédzserek számára, ezért most is kihagyjuk az időjárás jelentést, és az egyéb unalmas híreket.

Nos, mint tudjuk, a One Direction ma is nagy népszerűségnek örvend, turnéztak már Amerikában, illetve számos európai országot jártak már be. Illetve kihagyhatatlan volt Ázsia, s alig öt hónappal ezelőtt nyaraltak, avagy tavaszoltak Ausztráliában.

A mai adásunkban viszont olyan hírt kell közölnöm, amelynek lehet, hogy némelyik elvetemült Directioner örül, mások pedig elszomorodnak. Nemrég jutott el hozzánk a hír, hogy a tour manager, Paul Higgins, helyettese, Macy Alflatt súlyosan megsérült. A lány két komolyabb ütést kapott, egyet először a tarkójára, a másodikat pedig közvetlenül a homlokára kapta, illetve utána alaposan megrugdosták, majd a lány testét egy bokorba rejtették el. Macyre a legjobb barátnője, Jenna Martinez talált rá.

Macy Alflatt állapota válságos, egyesek azt is híresztelik, hogy elvetélt. Továbbá az is feltehető, hogy a lány amnéziás lett, így nem fog emlékezni semmire. Egy biztos: így a fiúk nagy bajban vannak, főleg Louis Tomlinsonnak adhat nagy okot az elkeseredésre, hiszen egy ideje már bensőségesebb viszonyt ápolnak egymással.

Riporterünk próbálta valamelyik rokont, ismerőst kifaggatni a lány állapotáról, de arra nem voltak hajlandóak. Avagy továbbá több szemtanúja volt annak, hogy az öt fiú lélekszakadva rohan be a kórházba, egyedül Louis arcán nem lehetett látni semmilyen érzelmet.

Reméljük, hogy Macy hamarosan rendbe jön, és ugyanolyan erőbedobással tud majd dolgozni.

ROBBIE WILLIAMS ÚJRA A PORONDON! …”

Louis Tomlinson nem éppen az a fajta fiú volt, akit könnyen lehetett sokkolni. Tulajdonképpen valahogy mindig számított a legrosszabbra, még ha nem is vallotta be önmagának. Ez a tudósítás azonban igencsak ledöbbentette, majd haragra gerjesztette a fiút.

Nem bírta tovább hallgatni a fiatal lány elképesztően nyávogós hangját, egyszerűen felpattant és kinyomta a televíziót, pontosan az újabb főcímnél, amely Robbie Williams hihetetlen visszatérését ecsetelte. Attól tartott igazából, hogy valami újabb hír robban be a műsorba, amely aztán képes mindent tönkretenni.

– Ez nem lehet igaz! – tombolt, miközben a szemeit végigjáratta a három ülő fiún. Egyedül Zayn nem volt közöttük, ismeretlen okok miatt. – Mi az, hogy nem volt semmi érzelem az arcomon? Miért, az jobb lett volna, hogy ötszáz zsebkendővel eltakarom a fejem, hogy ne lássák meg a bőgés nyomait? – üvöltötte a tévének, amely igaz, kikapcsolva volt, és a műsorvezető se hallhatta ezt, de megkönnyebbülve érezte magát, mert kiadta a benne lázongó feszültséget.

– Azért egy kis szomorúság rád fért volna… – jegyezte meg halkan Harry. Felvont szemöldökkel nézte eddig a kirobbanó barátját, tulajdonképpen nem is hitt a fülének. Az éppen tévében csirimpoló lánynak túlságosan is igaza volt: mind a négyükön látszott a szomorúság, kétségbeesés valamilyen halvány jele legalább, míg Louis csak fapofával ment be, mintha legalábbis egy sárgadinnye haldokolna, nem a barátnője.

Louis háta megmerevedett, majd úgy fordult meg, mint a lassított felvétel. A vonásai megkeményedtek, ahogy a szemei is hidegséget árasztottak, s lassan szűkültek össze azok.

– Mondd csak, kibírnád, ha életedben egyszer nem szólsz bele valamibe? – kérdezte Louis fojtott hangon.

Harry úgy tett, mintha meglepődött volna a kérdésen, holott magában igazán tudta, hogy ez lesz a válasza. Mondjuk, Louis is leszűrhette ezt, mivel mindketten tudták, hogy a göndör srác igencsak rossz színész, így nem is sokat teketóriázott, felemelkedett a kanapéról, s úgy nézett szembe a legjobb barátjával.

– Már bocsánat, de engem igazán lelombozna még az a tény is, hogy a szomszéd kutyája kinyiffant. Elvégre, hiányozna, hogy reggel nem ugat meg senki, vagy éppen nem néz engem vacsorának többé! – Miközben beszélt, hevesen az ablak felé mutogatott. Szerencsére, a sötétítőt behúzták, így a kint várakozó riporterek tömkelegei nem láthatták, hogy a két fiú összeveszni készül.

– Marha jó példa, mit ne mondjak! Az meg a másik, hogy te nem szereted a kutyákat, ahogy én se szerettem igazából Macyt! – vágta rá ingerülten, majd ahogy eljutott a tudatáig az, hogy mit mondott, a szájára csapott.

Niall, Liam és Harry ledöbbenve meredtek rá, csend szállt le rájuk, amelyet csak Niall hangja űzött el jó néhány perc múlva:

– Ne haragudj, Lou, de egy faszfej vagy – rázta meg a fejét hitetlenül.

– Mi? Hogy én? – bökött a saját mellkasára Louis. – Már ne is haragudj, de…

– Igen, Louis, az vagy – vágott közbe Harry. – Több hétig, hónapig áltattál egy lányt, hogy igazán szereted, miközben nagyon is jól tudjuk, hogy végig Eleanort dugtad. Csak éppenséggel, ha Macy éppen egy Caroline Flack féle nő lett volna, akkor talán nem is lennénk ennyire kiakadva, de mint tudjuk, meg se érdemelte, főleg úgy, hogy a nap ötvenkét órájában azon dolgozott, hogy nekünk a lehető legjobb legyen, és nem mellesleg a főnökünk is!

Lou egy ideig csak tátogni tudott, hang nemigen hagyta el a torkát, de ha mégis, akkor csak a levegő áramlott fel a torkából, s a jelenséget sziszegő hangok bizonyították. Csak azután tudott megszólalni, miután megemberelte magát, s eldöntötte, hogy ilyen könnyen nem hagyja veszni ezt a csatát.

– Oh, Harry, mintha te jobb lennél… – forgatta meg a szemeit Louis egy ellenszenvesnek mondható mosoly kíséretében.

Harry ökölbe szorította a kezeit, megremegett egész testében, olyannyira koncentrált, hogy ne hozzon bajt az egész csapat fejére. Ámde késő volt, mert annyira ellepte a harag piros köde az agyát, hogy nem tudott magán úrrá lenni.

– Harry! – kiáltotta Liam, amint felismerte a veszélyt, de ez már nem segített. Az imént említett Louis elé ugrott és teljes erejéből mosott be neki.

Jenna

Aggódtam Macy miatt. Nem tudtam, hogy mi lelte, amikor eltűnt szó nélkül a közös házunkból, ezért is vettem a kabátomat és indultam utána. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy bokor aljában találom meg, a feje alatt egy nagy tócsa vér lesz és teljesen élettelen. Képtelenség kiűzni az emlékezetemből azt a látványt: petyhüdten hever, az arca egyre inkább sápadtabb lesz a vérveszteség miatt, ajkai fokozatosan kékülnek el. Ugyanakkor a szemhéjai finom barna színűek maradnak, de a pulzusa folyamatosan gyengül az ujjaim alatt.

A mentősök több percig próbálták újraéleszteni, sikertelenül, hiába beszéltek hozzá, nem reagált. Hallottam, olyasmit suttogtak, hogy talán nem is akar visszajönni, de ezt megcáfolva a következő percben újból vert a szíve. S ekkor kezdődött el a diagnózis felállítása: a bal karja eltörött, a válla kificamodott, az ütések a tarkóján és a homlokán súlyosak, amnézia feltehető és elvesztette a kisbabáját…

Nyilvánosan tomboltam, ordítani kezdtem, végül csak arra eszméltem, hogy egy kórházi folyosó padlóján ülök, s homályosan látok. A mentősök benyugtatóztak nagy valószínűséggel, de olyan volt, mintha mindvégig ébren lettem volna. Igaz, nem voltam önmagamnál, de akkor is minden porcikám Macyért remegett.

Az orvos alig fél órával ezelőtt hívott be Macyhez. Nyugtatóan beszélt a barátnőmhöz, akin látszott, hogy fáradt, de ennek ellenére kíváncsian hallgatta az orvos beszédét. Majd feltette neki a kérdést: ismer-e engem valahonnan. S akkor éreztem magamon az elképesztően élénk kék tekintetét, ahogy végigmér tetőtől talpig, s ott ül rajta a buzgó érdeklődés, majd az ajkainak a sarkai fokozatosan görbültek le.

– Nem – hangzott a tömör felelet. Az orvosnak ennyi kellett, már kitolt a kórteremből. De nekem ennyi bőven elég volt:

Nem emlékszik rám… Amnéziás lett.

Prológus

Egy ősrégi történetem, aminek a bevezetője elé úgy érzem, muszáj írnom egy pár sort... nos, az a helyzet, hogy ez az utolsó fanfiction, amit elkezdek. Meg amit be is fejezek. Számomra sokat jelent ez a történet, mivel egy olyan korszakomhoz tartozik, ami már lezárult és akik ebbe beletartoztak, már nem az életem részei. Mondhatni úgy, hogy szublimáltak. Vagy éppen eltaszítottam őket magamtól, mert akkoriban ez volt a mániám: egy ideig jó volt társaságban, aztán utána már nem. 

S ezzel a történettel rájuk szeretnék emlékezni. Akik addig hittek bennem, majd ezt a hitüket én törtem össze.

Csoki.

Kedves Mindenki!

Amikor ezeket a szavakat fogjátok olvasni, én valószínűleg már egy gépen fogok ülni és éppen anyához megyek. Túlságosan is sok minden történt számomra, egyszerűen felfoghatatlan az a pörgés, amely körülvesz. Alig pár órával ezelőtt még boldog voltam, és egyben ideges, hiszen életemben először kellett bevallanom azt, hogy valakit komolyabban megcsaltam.

Nem volt benne semmilyen hátsó szándékom. Egyszerűen elmentem Zaynhez, mert muszáj volt valakivel beszélnem. Senki másban nem bíztam annyira, mint benne. Persze, Jennában is, de nekem egy fiú rálátása kellett ehhez a dologhoz: vajon mihez kezdjek Vele…

Nem tudom. Annyira fura mostanában. Nem érzem azt, hogy szeretne, nem érzek az égvilágon semmit, képtelenség nem észrevenni azt a furcsa csillogást a szemében. Nem úgy néz rám, mint régebben. Mintha a varázs, amely évekkel ezelőtt megvolt, tovaszállt volna.

De… olyan gyorsan történt minden. Csak azt vettem észre, hogy Zayn egyre közelebb ül hozzám, majd megfogja a kezeimet, s mire feleszméltem, már az ágyában feküdtem, ő pedig felettem volt. Emlékszem, még figyelmeztettem, hogy terhes vagyok, és ne igen húzzon újat Louval, de megcáfolta, majd teljesen elbódultam az illata miatt. Nem voltam önmagam.

És amikor hazamentem, összerezzentem egy hideg szellő miatt, akkor tisztult ki teljesen a fejem. Akkor szégyelltem el magamat a történtek miatt, holott tudtam, hogy Zayn csak kihasználta a gyenge állapotomat, és azt, hogy vágyom egy férfi érintése után. Mert amióta csak bejelentettem, hogy várandós vagyok, nem hajlandó hozzám érni, egy ujjal sem. Hiányzott az ölelése, hiányzott a csókja és hiányzott a bőrének finom érintése. Mindene hiányzott.

Nem aludtam aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem. Kísértettek az emlékek, nem bírtam megszabadulni tőlük… furán éreztem magamat. Hánykolódtam, s azon gondolkoztam, hogy vajon hol lehet Louis. Vajon éppen melyik nőt teperi le a hátam mögött…

Reggel felébredtem az éber álomból. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, miközben mégsem. Éreztem, hogy valami rossz fog történni… s a jóslatom be is teljesült. Minden teljesen elcsesződött abban a pillanatban, amikor bevallottam Neki. Akkor sem volt már teljesen tökéletes a kapcsolatunk, de én mindig készen álltam megbocsátani Neki. Még akkor is, ha tudtam, hogy én rontottam el mindent. Hogy azzal, hogy öngyilkosságot bizonygatok, és próbálom magamat mártírrá tenni, semmire nem megyek. Nem láncolhatom magamhoz.

Mert elvégre, minden szerelem véget ér egyszer… az Ő részéről már véget ért. Tudom. Láttam, ahogy Eleanorra néz, őszinte rajongással, és hiába bizonygatja, hogy engem szeret és semmi nem fűzi hozzá… Viszont az érzéseim megváltoztatatlanok. Jobb eltűnni az életéből, szótlanul, búcsú nélkül, mert lassan beletörődik, ha gyorsan nem is, és boldogan élhet vele… S a jelenlétem már csak egy puszta emlék számára, nem több.

Fáj, ha belegondolok. Tudom, hogy egy ribanc vagyok, tudom, hogy megérdemlem, de egyszerűen túlságosan is fáj, hogy így ér véget a kapcsolatunk. Ő akaratlanul is kimondta azokat a szavakat, amelyeknek már régen életbe kellett volna lépniük. Lehetetlen a kapcsolatunk, nem is kell erőltetni, talán jobb lenne egymás nélkül. Nem tudom. Mert a tudat, az a tudat, hogy elveszítettem, talán véglegesen, megmérgezi a mindennapjaimat. Képtelen vagyok mást szeretni annyira, mint Őt… talán a Kapocs. Túlságosan is kötődöm hozzá, és azokat a szálakat túlságosan is fájdalmas megszakítani köztem és közte.

Önző vagyok… egy végtelenségig önző és telhetetlen lány, miközben az csúszik ki a kezeim közül, amely az Életemet jelentette. S talán megkeseredett, savanyú lány. Egy olyan, aki meg se érdemli, hogy egy ilyen Csoda részese legyen. Talán ezért vették el tőlem, figyelmeztetésképp, de ez a fordulat immáron visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan… örökletes. Életem végéig itt lesz bennem ez a tüske.

Nem haragszom. Ugyan, miért? Miért tenném? Nincs rá okom, csupán én vagyok olyan törékeny, akár egy piciny üveglepke, amely bármely erősebb érintésre képes összetörni. S a szilánkok nem illeszkednek úgy, ahogy kellene… már nem a régi önmagamat kapom.

Sajnálom, hogy minden így ért véget. Tényleg. De azt hiszem, így a legjobb. Békében eltűnni az életetekből. Igaz, terhesen, de jobb most, mint soha…

Macy.